- De hát mi? Csak egyszerű lányok vagyunk, akik egy pöttömnyi országban lakunk. Soha az életünkben nem fogunk találkozni veletek, csak eddig a másfél hétig, amíg itt vagyunk Németországban.
- Hát, egy kicsit módosítanánk a terveiteken, ha nem bánjátok.
- Mit?? Hogy módosítani?
- Pontosan. Mivel mi is itt maradunk még egy darabig,gondoltuk ti is maradhatnátok.
- De hát, a szüleinkkel mi lesz? Meg pénzünk sincs, alig tudjuk eltartani magunkat!
- A szüleitek? Itt, Németországban?
- Hát, igen. Miután az étterem előtt elbúcsúztunk, odajöttek ők,és azt mondták, hogy nem szabad találkoznunk veletek.
- És? Akkor hogyhogy itt vagytok?
- Azt mondtuk, hogy már 20 évesek vagyunk és függetlenek, ide költöztünk, mert másra nem volt pénzünk, elkezdtünk dolgozni, és most itt tartunk. - tártam szét a karomat.
- Aztaa! Szép volt! És most? Hol vannak a szüleitek?
- Nem tudom. Amikor a szállásra mentek, mi a koncerteteken voltunk.
-Ajjaj. Szerintem hívd fel őket!
- Biztos? Nem akarom.
- Tessék! - nyújtotta felém a telefonomat. - Csak hívd fel.
- Hát jó, felhívom őket.
Tárcsáztam, s sóhajtva a fülemhez emeltem a telefont. Tű.Tű,Tű...
- Látod? Fel sem veszik!
- Halló? - szólt bele anya a telefonba.
- Ööö...szia anya, én vagyok az, Laura.
Csend.
- Anya, itt vagy? Halló!
- Itt vagyok. - mondta anyám színtelen hangon.
- Te jó ég, anya,mi történt? Mitől ilyen a hangod?
- Semmi, semmi, nem fontos.
- Anya, tudom hogy baj van. Nekem nem tudsz hazudni. Mindig olyan életvidám vagy. Valami történt! Mondd el!
- Biztos tudni akarod? Szörnyű...
- Mondd csak nyugodtan! - biztattam anyámat.
- Hát...apáddal szétmentünk. El fogunk válni.
- Mii? Anya,ne szórakozz!
- Nem szórakozok... - mondta anya sírásba forduló hangon.
- Nyugi, anya, nyugodj meg! Mondj el mindent szépen sorjában! - könnyű mondani, de én is lesokkoltam.
- Hát, amikor hazaértünk. Mármint a szállóba, tudod. Apád elkezdett szitkozódni, hogy hogy meritek ezt tenni meg a rendőrséggel akart kerestetni titeket. Aztán, mondtam neki, hogy felnőttek vagytok és azt csináltok, amit jónak láttok.
- Megvédtél minket? - hitetlenkedtem, de anya rendületlenül folytatta.
- Erre elkezdett megint kiabálni, és azt mondta, hogy sosem egyezik a véleményünk,ez így nem lesz jó. Szedjem a cuccom, menjek innen, elválunk. Majd a hivatalos ügyeket elintézi ő. Adott egy kis pénzt, és...és kirakott. - anya már sírt. - Nincs ötletem...
- És most hol vagy?
- Egy ilyen kis szállóban. De nem tudom,meddig lesz elég a pénzem.
- Tudod mit? Elmegyek hozzád és elhozlak hozzánk jó?
- Jó, jó. Tudod hol vagyok?
- Sejtem. Fél óra, és ott leszek, jó?
- Rendben. Szia!
- Szia anya! - letettem.
- Na? Mit mondott? . kérdezte Kendall.
- Kendall, figyi, el tudnál vinni egy szállóhoz?
- Autóval? Hova? Miért?
- Anyukámat elhozzuk ide,mert apám kirakta,és kéne egy kocsi. Az utat majd mutatom. Na, jössz? - ráncigáltam.
- Ahha, indulhatunk.
- Lányok, elmegyünk Kendallel, egy fontos dolgot el kell intéznünk. Nemsokára jövünk!
- Óóó... - vigyorogtak, mire szúrós szemmel néztem rájuk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése